FEDER ZOLTAN

SZEMLE

 

GIDÓ ATTILA

Kollázs a háromszéki zsidóság történetéhez

 

Féder Zoltán: Zsidók Háromszéken. Történelmi adat- és szöveggyûjtemény. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2006. 758.

​

Két évvel az izraeli magyar nyelvû zsidó-történeti munkákat számba vevõ bibliográfiai kiadványa után,[1] Féder Zoltán maga is új tétellel gazdagította a közösségtörténetek lajstromát. Kétségkívül, a magyar nyelvû zsidó történetírás nyereségei közé sorolható a háromszéki zsidóság múltját több mint hétszáz oldalon tárgyaló kötet.

​

​

Jellemzõ módon, az erdélyi zsidó közösségtörténetek szerzõinek többsége nem képzett történész, hanem különbözõ tudományos pályákról rekrutálódott. Egy-egy kiadvány minõsége és tematikai fókuszpontja között ezért igen lényeges eltérések figyelhetõek meg. Ha kategorizálni kellene az erdélyi zsidó közösségek történetével foglalkozó könyveket, akkor a többségüket a jizchor-irodalom vonulatába illeszthetnénk be a legkönnyebben. Féder Zoltán esetében viszont nem ilyen egyszerû a helyzet. Ez nem csupán egy holokausztra összpontosító és ez által s zenvedéstörténeti megközelítést választó munka, hanem tényleges levéltári forráskutatáson, sajtófeltáráson és irigylésre méltó bibliográfi ai tájékozottságot sejtetõ könyvészeti hivatkozásokon alapuló történeti kiadvány.

​

Bodor Pál egy 2006. augusztusi blogjában enciklopedikus mûként kategorizálta Féder Zoltán könyvét.[2] A szerteágazó forrásanyag felkutatása, összegyûjtése hatalmas és metikulózus munkát igényelt. A könyv megírásához romániai, izraeli és magyarországi levéltári anyagok mellett 19. és 20. századi székelyföldi sajtókiadványok híradásait is felhasználta Féder. Hasonló volumenû és értékû kiadvány Jicchák Perri munkája óta nem foglalkozott a székelyföldi zsidósággal.[3] Talán nem véletlen, hogy Féder Zoltán könyvét is a marosvásárhelyi zsidóság történetét megíró professzor lektorálta.

A szerzõ ismeri és elismeri saját korlátait, de talán túlságosan is szerény, amikor csupán szöveggyûjteménynek szánja könyvét. Valóban, egy olyan kiadványt tarthatunk a kezünkben, amely összeválogatott textusokból épít fel egy történeti folyamatot, a szerzõ pedig szerkesztõként, vagy inkább olyan narrátorként jelenik meg, akinek feladata az egyes szövegrészletek felvezetésére és kontextualizálására korlátozódik. Bizonyos szö-

​

vegrészektõl eltekintve, Féder Zoltán alig mutatkozik meg mint szerzõ, mint történet-író, ritka kinyilatkozásai (pl. a Zárszó végkövetkeztetései és kérdésfeltevései) viszont nem amatõr, hanem (történet-)értõ és értelmezõ képességeket sejtetnek. Ezért is érthetetlen számomra, hogy miért nem próbált meg határozottabban részt vállalni saját narratívával a könyvben.

A szöveggyûjteményként, „adatforrásként” meghatározott kiadvány fõ jellemvonása a tematizált és kronologikus sorrendbe rendezett szövegek, szövegrészletek összefüggõ történetként való megjelenítése. Ezáltal egy olyan történetismereti anyag jött létre, ahol a szerzõ kommentárjai, felvezetõ mondatai lendítenek át az eltérõ eredetû és mûfajú passzusok okozta töréseken.

Féder könyvét egy fejlõdéstörténet állomásaként is fel lehet fogni: nem szigorúan vett történészi mû, hanem szöveggyûjtemény, mely túllépi a jizchor-irodalom kereteit, közelít a szakmunkák, a „hivatásos” történetírás felé. Mindemellett személyes vonatkozásokat, „névre szóló történeti megemlékezést” (743.) is tartalmaz, mintegy jelezve, hogy a szerzõ nem veti el teljes mértékben a jizchor-irodalom eszköztárát. A népirtás háromszéki áldozatai, ugyanúgy, ahogy Lõwy Dániel kolozsvári, vagy Csirák Csaba szatmári zsidói,[4] nevesítve szerepelnek Fédernél.

​

A könyvben, tartalmát tekintve, három, megközelítõleg azonos idõsíkon mozgó, fejezetek mentén behatárolható kép különíthetõ el. Az elsõ kép (1–2., 4–5. fejezetek), amelyet a kint és bent ellentétpár mentén nevezhetnénk külsõ képnek, a történelmi, külsõ keretekre helyezi a hangsúlyt és elsõsorban a zsidók betelepülésének körülményeit, a háromszéki társadalomban elfoglalt helyét vizsgálja. A képben helyet kap a holokauszt és a második világháború utáni újrakezdés is, de elsõsorban a külsõ tényezõk (hatóságok, helyi lakosság) által kiváltott sorseseményekre összpontosít.

​

A zsidók háromszéki jelenlétének elsõ írásos emléke egy 1690-ben keltezett kõröspataki panaszlevél, melyben egy Mariann nevû moldvai származású zsidó asszony kér segítséget az erdélyi rendektõl. A panaszlevél tartalma alapján Féder Zoltán a zsidók háromszéki megjelenését 1684-re,vagy az azt megelõzõ évekre teszi. Folyamatos, és egyre növekvõ létszámú zsidó jelenlétrõl a Székelyföldnek ebben a régiójában csupán a 19. század elejétõl beszélhetünk. Városi megtelepedésüket viszont a század közepéig a helyi hatóságok minden eszközzel igyekeztek megakadályozni.

​

1850-ben Sepsiszentgyörgynek 56 zsidó lakosa volt. Az erdélyi léptékkel mérve elenyészõ számú háromszéki zsidó közösség 1910-ben volt a legnépesebb. Ekkor az 1227 izraelita a megye összlakosságának 0,8 százalékát tette ki. 1941-ben az arányuk 0,7 százalékra csökkent. Többségük Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen, a megye két legnagyobb településén élt.

​

A holokauszt mintegy 950 háromszéki zsidót, vagy zsidónak minõsülõ keresztényt sújtott, közülük megközelítõleg százötvenen élték túl a deportálást vagy a munkaszolgálatot. Féder Zoltán jól dokumentáltan, igazi mélyfúrást végezve írja le a jogfosztás, gettósítás és deportálás részleteit. A közzétett dokumentumok, vagy dokumentumrészletek látni engedik a megsemmisítés apró fázisait, a helyi hatóságok aktív közremûködésével végrehajtott zsidóirtást. Az is kiderül, hogy a helyi lakosság kevés hajlandóságot mutatott a deportáltak megsegítésére. Féder Zoltán egyetlen olyan esetrõl sem tud, amikor keresztények zsidókat próbáltak volna bújtatni. Kisebb-nagyobb segítségnyújtásra (papok, egy-egy polgár esetében) volt példa, és a személyes kapcsolatok révén általában minden keresztény közéleti embernek, társadalmi szereplõnek volt egy „zsidója” (236.). A személyes kapcsolatok viszont a gettósításokkal tartalmukat vesztették, kifulladtak néhány erõtlen mentesítési próbálkozásban.

​

Külön fejezet foglalkozik a holokausztot követõ idõszakkal, a sepsiszentgyörgyi hitközség újjáalakulásával, majd megszûnésével. A megyébe visszatérõ zsidók többsége ebben a városban telepedett le, velük együtt pedig, 1945/46-ban néhány száz bukovinai és besszarábiai zsidó túlélõ is átmeneti menedékre talált. A zsidó közösségi élet szervezeti keretei tulajdonképpen 1970-ben szûntek meg. Az alijázások révén az amúgy is csekély számú háromszéki zsidóság létszáma az 1960-as évekre néhány tíz fõre zsugorodott. 1970-ben a sepsiszentgyörgyi zsinagóga (az egyetlen zsinagóga a megyében) épületét a helyi kisipari szövetkezet vásárolta meg, majd egy évvel késõbb, 1971-ben sor került ennek lebontására is.

​

A második, belsõ képben (6–7. és 12. fejezetek) Féder a zsidó közösségi fejlõdés szakaszaira és a társadalmi beilleszkedés mélységére vonatkozóan válogatott össze szövegeket. Részletesen foglalkozik Háromszék vármegye status quo alapon álló hitközségének megalakulásával (Sepsiszentgyörgy) és az ehhez kapcsolódó zsidó közösségi élet fejlõdésével. A fennmaradt anyakönyveket (1886–1892) és az egyes települések zsidó temetõirõl készült felméréseket a számszerûsítés és nevesítés mellett mélyebb következtetések levonására is igénybe veszi. Próbálja értelmezni a sírköveken látható jelképeket, ugyanígy az anyakönyvi adatokból a betelepülõ zsidóság földrajzi származására és foglalkozásszerkezetére nézve von le következtetéseket. Megállapítja, hogy amíg az elsõ zsidók (17. század vége) Moldvából érkeztek, addig a késõbbi betelepülõk Magyarország és Erdély különbözõ részeirõl elvándorolt morva és lengyel eredetû izraeliták voltak.

Az impériumváltással Erdély-szerte fellendült az addig csak néhány helyi csoportot mûködtetõ cionista mozgalom. Székelyföldön mindez fokozottabban érvényesült, mert Erdély más régióival ellentétben, gazdasági és kulturális periférikussága révén nem tudott tartós asszimilációs erõt gyakorolni a zsidóságra. Következésképpen az együttélés egy olyan formája jött létre, ahol a magyarságát állandóan igazolni, bizonyítani kényszerülõ zsidóság teljes mértékben részt vett a magyar társadalmi és kulturális életben, mellette viszont egyre több jelét adta a zsidó (etnikai, kulturális) identitás felvállalásának.

​

Féder Zoltán rosszul értelmezi a háromszéki cionista mozgalomra vonatkozó adatait, és ezért arra a téves megállapításra jut, hogy a régióban jelentéktelen volt a Palesztina-mozgalom. Holott, több tényezõ is arra enged következtetni (sékelfi zetõk száma, különbözõ ifjúsági cionista szervezetek megléte, zsidó kultúrház építése 1938-ban Sepsiszentgyörgyön), hogy sem Sepsiszentgyörgy, sem például Kézdivásárhely nem volt kivétel és ugyanúgy, ahogy Székelyudvarhely, vagy Csíkszereda esetében, itt sem hanyagolható el a zsidó nemzeti mozgalom támogatottsága.[5] Mindez nem zárja ki a magyar (kulturális) identitást, a zsidóság túlnyomó többségének „magyar integráltsága” továbbra is érvényes maradt a két világháború között.

Kint és bent találkozásának tekintem a 3. és a 8–11. fejezetekben felvezetett szövegeket. Olyan Mi-képet hoz létre Féder, ahol a külsõ és belsõ világok egymásra hatása adja meg egy közösség fejlõdésének koordinátáit. A társadalmi integráltság kérdése mellett kiemelten foglalkozik a szerzõ az asszimiláció egy-egy fokmérõjével és a zsidókérdéssel.

​

A zsidóság gazdasági és közéleti szerepvállalását, rétegzettségét statisztikákon és egyéni életpályákon keresztül mutatja be. Helyi szinten mérhetõ gazdasági erõt képviselõ zsidóság Háromszék városaiban fõként a textiliparban, élelmiszeriparban, a kereskedelemben, valamint a pénz- és hiteléletben volt érdekelt. Emellett fontos szerepet játszottak a faipar területén is (Kommandó, Barátos, Páva, Bereck fûrésztelepei).

A zsidó emancipációt követõ évtizedek Székelyföldön is a zsidóság fokozatos integrációjához és nyelvi, kulturális asszimilációjához vezettek. Az asszimilációhoz vezetõ út indikátoraiként Féder Zoltán a vegyes házasságok, a kitérések, a névmagyarosítások és a népszámlálások anyanyelvi mutatóit használta. Vizsgálatai alátámasztani látszanak azt a feltételezését, hogy a háromszéki zsidóság magyar identitása az elsõ világháborút követõ évtizedekben sem tört meg. 1941-ben a zsidónak minõsülõ keresztények aránya az országos átlag kétszerese volt és a zsidó családnevek 1/3-át magyarosították. Mindez viszont a helyi etnikai arányok és lojalitások függvényében értelmezendõ!

​

A második bécsi döntésig Háromszéken nem lehet zsidókérdésrõl, általános kiterjedésû antiszemitizmusról beszélni. Az elsõ világháború végéig a helyi sajtó és irodalom is határozottan elutasítja az 1880-as évek magyar antiszemitizmusát, ugyanakkor a zsidóságot gyors asszimilációra bíztatja. Erdély Romániához való csatolásával annyiban változik a helyzet, hogy az antiszemita eseményekrõl készült sajtótudósítások megpróbálják új kontextusba helyezni a zsidóellenes incidenseket: a távolságtartás, a „nem velünk történik mindez, nem mi tesszük” típusú megközelítések mögül kicsengenek „a mi is megtehetnénk” típusú utalások. Azonban továbbra is a nyílt antiszemitizmust és fajelméletet elutasító állásfoglalások dominálnak. 1933-ban Molnár Dénes az Erdõvidéki Hírlapban határozottan elutasítja Paál Árpád és az Erdélyi Lapok kirekesztõ diskurzusát és az erdélyi zsidóság magyar volta mellett érvel. Lényeges hangnemváltás a második bécsi döntés után érezhetõ a háromszéki sajtóban és a deportálások idõpontjához közeledve egyre nagyobb méreteket ölt az uszítás. A háború után az elhallgatás idõszaka következik.

​

Háromszék zsidósága nem számbeli súlya révén lehet érdekes a kutatás számára, hanem a helyi keresztény társadalomba való integrálódása szempontjából. A könyv társadalomtörténetileg izgalmas kérdések megválaszolásához vihet közelebb. Többek között választ kaphatunk arra, hogy a magyar zsidóság egy periférikus közössége miként találja meg a helyét egy ugyancsak periférikus keresztény társadalmon belül? A politikai és gazdasági helyzet alakulása hogyan változtatja meg egy zárt közösség befogadókészségét?

Úgy hiszem, hogy hiányosságai ellenére, Féder Zoltán könyve kiállja a szakmai próbát. A közreadott szövegek által felkínált szintetizálás lehetõsége viszont még fennáll: az anyag összegyûjtve, a munka elvégzésre vár.

 

[1] Féder Zoltán: Izraeli könyvtárakban. Két bibliográfi a. Tel-Aviv, Eked Kiadó, 2004.

[2] Diurnus: A csodafénykép. 2006. augusztus 29. 20:16. http//: diurnusblog.nolblog. hu/?post_id=14888

[3] Jicchák Perri: A marosvásárhelyi zsidóság története. II. Tel-Aviv, Bet Lohame Ha-gettaot, 1977.

[4] Lõwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, Koinónia, 2005.; Csirák Csaba (szerk.): Szatmári zsidó emlékek. Szatmárnémeti, Szent-Györgyi Albert Társaság – EMKE Szatmár Megyei Szervezete, 2001.

[5] Sepsiszentgyörgyön 1937-ben 86, egy évvel késõbb 50, 1939-ben pedig 73 sékelt adtak el. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint a városban 400 izraelita élt. Mivel a sékelek egyfajta cionista népszámlálási eszköznek is tekinthetõk, az eladott sékelek száma az adott helységen belül élõ cionisták, de legalábbis cionista szimpatizánsok számával volt egyenlõ.

 

 

 

Megjelent a MTA. Regio c. folyóiratának 18. évf. (2oo7) 1. számában